A spiritiszta szeánszon megszólaló médium lassan, töredezetten, üzeneteket továbbít a túlvilágról a jelenlevőknek. A túlvilágról, ahova a vallásos és okkult hagyományok szerint a holtak lelkei kerülnek. Az életbe visszahozott klinikai halottak beszámolói szerint a halál pillanatában kiszállunk, utazásra indulunk a testünkből. De hová? Hol van a Túlvilág valójában?

A túlvilág létébe vetett hit egyidős a gondolkodó emberrel. Minden kornak és kultúrának megvolt a sajátos elképzelése arról, hogy a testi élet vége, egy másik világba való átlépést is jelent. Korunk meglévő vallásai mellett, az ezotériában is újjáéled a túlvilág képe - mai nyelven szólva - a létezés egy másik dimenziójaként. A halálközeli élmények egyre terjedő ismereteit, a parapszichológiai kutatások eredményei is kiegészíteni látszanak. Úgy tűnik, a túlvilág lassan a kétkedőknek is tudományosan bizonyítottá tehető. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Mielőtt a túlvilág koordinátáinak fürkészésébe fognánk, vizsgáljuk meg először azt, mi is az a rendelkezésre álló tényanyag, ami a halál utáni létet racionális megközelítésben is valószínűvé teheti. Noha a téma illetékese, vagyis a tudományos parapszichológia éppen a médiumok megfigyelésével kezdte vizsgálatait, már születésekor két pártra szakadt a túlvilág kérdését illetően. A kutatók egyik része a médiumok paranormális információit a túlvilág megnyilvánulásaként látja, míg a másik részük ugyanezt az élő emberi agy rejtélyes képességének eredményeként. A halál utáni élet kutatásának legközvetlenebb módja érthetően a médiumokon keresztül történhetne, hiszen itt a túlvilág lakóitól első kézből kaphatnánk információkat. De valóban "elsőkézből" származnak-e a médium által közöltek? Valóban el lehet-e fogadni egy sikeres médiumi ülés eredményeit a túlvilág bizonyítékaként? Ennek eldöntéséhez nézzük meg közelebbről a médiumitás egy-két jellegzetes produktumát és lehetséges magyarázataikat.

A médium szó közvetítőt jelent, közvetítőt a két világ között. Olyan érzékeny, extraszenz embereket, akik képesek meghallani és kimondani a másik világ hangjait. Klasszikus esetben a médium a megfelelő rituálék után hipnózisszerű transzba esik, majd a megidézett lélek rajta keresztül megnyilatkozik. A megnyilatkozásnak számtalan módja lehet. A kommunikáció talán legközvetlenebb fajtájában a lélek egyszerűen a médium hangképző szervein keresztül beszélni kezd, de megnyilvánulhat egy ingán keresztül is, vagy - a kreatívabb lelkek esetében - konkrét képzőművészeti, zenei vagy irodalmi alkotások készítésével. Az így nyert információk és alkotások hitelessége megint csak széles skálán mozog. Nézzük meg elsőképp azt, hogy mik azok az információk, amelyekre a tudományos parapszichológia felfigyelt. Ha egy médium az elhunyt hozzátartozónak olyan tényeket közöl, amit a hozzátartozón - és persze az elhunyton - kívül senki sem ismerhetett, akkor ez máris bizonyító erejű ténynek tűnik a túlvilág létét illetően.

Igen ám, de két élő ember között is bizonyíthatóan működik a telepátia képessége, és ez elméletileg már elég lehet a médium számára egy - a hozzátartozó agyában létező - titkos tény felderítéséhez. Ugyanúgy az, ha az elhunyt üzenete alapján előkerül az elásott végrendelet, amiről csakis ő tudott, szintén magyarázható a médium távérzékelési képességével, amit a parapszichológia clairvoyance-nak, vagyis a tárgyi környezet nem fizikai úton való észlelésének nevez. A szeánszokon a szellemek sok esetben zajokat is keltenek, vagy tárgyakat mozgatnak meg, az élők látszólagos közreműködése nélkül. Bármily furcsa, az ilyen megnyilvánulások is a médium számlájára írhatók, hiszen a pszichokinézis emberi képessége, a tudat környezetre ható megmagyarázhatatlan, aktív hatását jelenti. Az ún. Poltergeist eseteknél - ahol akár bútorok is lebegnek - szintén mindig kimutatható egy, a hatásokért pszichésen felelős élő személy.

Az ismert emberi parapszichológiai képességek tehát elméletileg - mindennemű túlvilág léte nélkül is - alkalmasak lehetnek a médiumi jelenségek fellépéséhez. Ha becsületesen közelítjük meg a túlvilág médiumokon keresztül szerezhető bizonyítékait, azt kell látnunk, hogy a túlvilág léte tudományosan sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható, hiszen mindaddig, amíg egy jelenséget egy élő ember észlel - különben honnan tudnánk róla? - annak létrejötte az Ő paraképességeivel is magyarázható. Kétségkívül magányos és tehetetlen érzés lehet materialista felfogású parapszichológusok között szellemként megjelenni, a túlvilág racionális megközelítéséhez azonban további utak is vezetnek. A már említett halálközeli élmények többségében az azt átélők, az élmény ideje alatt gyakorlatilag semmiféle életjelenséget nem produkálnak - esetenként agyműködésük sincs -, mégis kiterjedt és visszaigazolható észrevételeket tesznek környezetük egyidejű eseményeiről.

Az első - és komolyan elgondolkodtató - élmények egyike az, hogy egyszerűen a testükön kívül találják magukat, kívülről szemlélve a körülöttük történteket. Ilyenkor gyakran számolnak be olyan rendkívüli eseményekről is - természetesen a felélesztésük után -, amikről igazán nem illene tudniuk, hiszen a materialista parapszichológia az érzékszerveken túli észleléseket is az élő agy működéséhez köti. Az, hogy egy műtőasztalon fekvő, gyakorlatilag halott test visszaigazolhatóan képes észlelni a kórház várójában folyó párbeszédeket, már az ismert paraképességekkel is csak meglehetősen áttételesen magyarázható.

A tudat - nevezzük most így - tehát mintha meglenne a test és az agy működése nélkül is. A testelhagyást követő élmények még jobban megrendítik a valóságról, a térről és az időről alkotott fogalmainkat. Az életfilm lepergése - a hasonlat egyébként helytelen, hiszen a tudat ilyenkor az egész életét egyszerre(!) éli meg - azt mutatja hogy a hétköznapi időészlelésünk csak egy a lehetségesek közül. Amikor pedig a tudat továbbhalad az álomszerű elíziumi mezők felé, már végképp csődöt mondanak a térről alkotott fogalmaink is. A túlvilág médiumi leírásainak összevetése az álmok mindennapos és mindnyájunk által tapasztalt élményeivel, azért is hasznos lehet, mert rávilágít egy alapvető viszonylagosságra a létezés törvényszerűségeit illetően.

Ha valaki álmában repül, átváltozik, vagy egy pillantás alatt vált helyszíneket, annak senki sem firtatja a fizikai képtelenségeit, hiszen az álom sajátos tudatállapotában ezek az események természetesnek tekinthetők. Az éber - vagyis az általunk normálisnak tekintett - tudatállapotok élményeire más dolgok jellemzők, például a tér és az idő következetesen stabil tapasztalata.

Miután a tudat természetéről még a "normális" pszichológia is csak vajmi keveset tud, a megváltozott tudatállapotok különös valóságait nem kell feltétlenül másodlagosnak tekinteni. Az évezredes emberi bölcseletek és vallásfilozófiák szerint például éppen az általunk megszokott észlelés az, ami a valóság legcsekélyebb szeletét képes megvilágítani. A tudat nem feltétlenül, sőt, valószínűleg éppen nem a mi tér-idő fogalmainkban leírhatóan létezik. Sajátos képünk a világról egy speciális tudatállapot tapasztalataira épül, az azon kívül eső élményeinkre, például az álmainkra, vagy csak hézagosan tudunk emlékezni, vagy a természetfeletti jelenségek gyanús és rejtélyes birodalmába soroljuk őket.

Érdekes és tanulságos felfigyelni azokra az analógiákra, amik a túlvilág vallási leírásaiból maradtak ránk.


Az egyiptomi és tibeti halottaskönyveket, mintha a mai halálközeli élmények kutatásai alapján írták volna, szóról szóra úgy jelenítik meg ugyanis a tudat állomásait, a haldoklás folyamatában. Miután a klinikai halál vizsgálatának tanulságaival összevethető misztikus állítások már besorolhatóvá váltak a tudományos tények körébe, miért ne lennénk nagyobb bizalommal a tibeti létfilozófiák tudattal kapcsolatos egyéb állításaival szemben? A mai tudományos parapszichológia egyes létmodelljei egyébként igencsak misztikusnak mondhatók, hiszen ahogy már említettem, a tudatot nem az ismert téridőben leírható jelenségként kezelik. Newtoni világképünket - mechanikus mozgástörvények a végtelen billiárdasztalon - kevésbé rengette meg Einstein relativitás elmélete - amely szerint a tér és idő már egymásba olvad -, mint ami a tudat és valóság mélyebb viszonyainak tudományos megismeréséből várható.

Nem könnyű persze egy végtelen álomvilág álmodóiként objektív törvényekre bukkanni a valóság végső kérdéseit illetően, azonban ha sikerül feloldani az előítéleteinket a lehetetlennel szemben, már nagy lépést tettünk. És hogy hol is van a túlvilág? Valószínűleg a kérdés annyira értelmes, mint álmaink színtereit kutatni az ismert téridőben. A kérdést visszafordítva megszokott világunk viszonylagosságát ismerhetjük fel, a tudatállapotok és a tapasztalás számtalan lehetőségeinek egyikeként. Életünk, létünk pillanatai az itt és most illúziójában, a mindig és mindenhol paradox világában zajlanak.